I. A tervezett változások rövid összefoglalása

2007. január 1-től 18 megyében 1-1, a központi régióban pedig 4 egészségpénztárat hoznak létre. Nemzetközi tendert írnának ki a pénztárak 49%-os tulajdonrészének megvásárlására.

Egy-egy befektető minimum 500.000 maximum 2 millió ügyfelet tudhat magáénak. Ha egy befektető több területet szerez meg, abból legfeljebb 2 megye lehet szomszédos a területi monopólium korlátozása érdekében.

I.2. Finanszírozási alapvetés.

1. Az egészségügyi ellátások finanszírozás-technikájában nem lesz alapvető változás.

• Egyrészt marad a duális finanszírozás: fejlesztés, rekonstrukció, beruházás az önkormányzatok felelőssége, a pénztárak a működtetésért felelnek.
• A háziorvosi ellátásnál marad a kártyapénz rendszer, de teljesítményelvű komponenst kívánnak bevezetni.
• A járóbetegellátás és a fekvőbetegellátás rendszere változatlanul az eddigi finanszírozásnak megfelelő (német pont, illetve HBCS-rendszer szerint történik.).

1. A járulékok beszedésében semmilyen változás nem lesz: az APEH hajtja be. Az állam a nyugdíjasok, gyermekek
2. A pénztárak a tagjaik után az államtól nem és életkor alapján korrigált fejkvótát kapnak.

I. 3. Betegek és pénztárak kapcsolata.

1. Tagtoborzás stádiuma: a beteg szabadon választhat magának pénztárat.
2. A pénztár nem szelektálhat, nem tehet fel egészségi állapotra vonatkozó kérdést.
3. A kötelező pénztárak kiegészítő biztosítási tevékenységet nem folytathatnak, de a pénztártagok kérésére ajánlhatnak számukra kiegészítő biztosítókat.
4. Évente szabadon válthatunk pénztárat.

I.4. Pénztárak és szolgáltatók kapcsolata

1. A háziorvosi ellátókkal kötelesek lesznek szerződést kötni. Ha pl. egy észak-magyarországi régióban tevékenykedő biztosítóhoz bejelentkezik egyetlen Győr-Sopron megyei beteg, akkor a háziorvosával köteles lesz szerződést kötni,
2. A járó- és fekvőbetegellátásban szabad döntésük alapján köthetnek szerződést. A finanszírozásban +/- 10%-kal eltérhetnek. A negatív esethez a szolgáltató hozzájárulása szükséges.
3. A transzplantáción kívül meg nem nevezett nagy költségű eljárásokat változatlanul egy központi alapból fedezné az állam.
4. Lehetővé válik magánorvosokkal és –kórházakkal történő szerződéskötés is.

I.5. Betegek és szolgáltatók kapcsolata.

1. A sürgősségi ellátásban nincs változás, azt bármelyik magyar kórházban igénybe veheti az ember.
2. A háziorvosi ellátás változatlan, azt szabadon lehet megválasztani.
3. A szakellátás esetén alanyi jogon csak olyan szolgáltatót kereshet fel a beteg (csak oda küldheti az orvos), amellyel szerződéses kapcsolata van a biztosítónak. Egyéb esetben a pénztár előzetes hozzájárulása szükséges.

I.6. Ellátási csomag

1. Nem változik az elv: alapcsomag (biztosítástól függetlenül mindenkinek jár – mentés, életveszély, fertőző betegségek megelőzése), a biztosítási csomag és extra csomag (közpénzből nem finanszírozott).
2. Nem módosul az sem, hogy nem definiálják azt, hogy mi jár a biztosítási csomagban. De világos, higy abból ki és abba bekerülhetnek eljárások, betegségek. Nem világos, hogy erről ki dönt, de nem maguk a pénztárak dönthetnek.

I.7. Minőségbiztosítás

1. Szakmai eljárásrendeket alkalmaznak a biztosítók, melyekben a kivizsgálás és a kezelés elveit lefektetik. (Ellentmondásos a szöveg e kritikus pontban. A 14. oldal alapján azt gondolnánk, hogy országosan egységes lesz a szakmai eljárásrendek megalkotása, miközben a 22-23. oldalon ez áll: “A pénztárak saját maguk dönthetnek arról, hogy milyen (…) vizsgálati és terápiás eljárásrendek”-et alkalmazhatnak a velük szerződött szolgáltatók.
2. Betegutakat határozhatnak meg. (Nyilván a gyakori betegségek esetében történik ez. A háziorvostól a temetkezési vállalkozóig meghatározzák, hogy mikor, hova, milyen feltételekkel mehet a delikvens.)
3. Az egyes kórházak minőségét indikátorrendszerek alapján fogják minősíteni.
4. Egyedi panasszal a biztosításfelügyelethez fordulhat a beteg.

I.8. Egyéb lényeges szempontok

1. Pénztárat nem alapíthat szolgáltató.
2. Pénztár viszont létrehozhat, tulajdonolhat kórházat azzal a megkötéssel, hogy a “működtetésében” (??) nem vehet részt. (A szövegből kiderül, hogy ez nem a saját tulajdonú kórház finanszírozásának a tilalmát jelenti.)
3. Idővel az egy biztosítóhoz tartozó 2 milliós limitet eltörlik.

I.9. Mivel indokolják a változásokat? (A 40 oldalas kiadvány logikáját követve.)

1. “Preambulum”: Az alapvető célunk az, hogy az ellátórendszer nyújtson folyamatosan javuló minőséget, legyen igazságosabb és legyen fenntartható. Ezért a változások eredményeként érezhető mértékben javuljon az orvosi gyógyító-megelőző munka minősége, szakmai- és költséghatékonysága, javuljon a betegek komfortérzete és csökkenjen a kiszolgáltatottsága, ennek következtében szűnjön meg a hálapénz.
2. Miért van szükség a reformra? 7 pontban sorolja fel az okokat, melyek tőmondatos megállapítások a jelenlegi rendszerről, melynek minősége nem megfelelő, amelyik igazságtalan a hozzáférést tekintve, nem hatékony, fenntartja a beteg kiszolgáltatottságát, meghatározó eleme a hálapénz, nem biztosít méltó körülményeket sem a gyógyulásra, sem a gyógyításra, s végül nem nyújt méltányos és teljesítményarányos jövedelmet az orvosoknak és az egészségügyi dolgozóknak
3. Változás azért kell, mert az “állami eszközök eredményességének vannak határai”. “A finanszírozási rendszer átalakítása, a valódi társadalombiztosítási rendszer megteremtése nem pusztán az egyik eleme az átalakításnak, hanem a legfontosabb eleme.”
4. A biztosítási reform lényege, hogy a társadalombiztosítás működtetését új, egymással versenyző szereplőkre bízzuk. Az új szereplők új szemlélet hoznak, a köztük lévő szabályozott verseny pedig folyamatosan javuló minőséget és hatékonyságot eredményez. A verseny két szinten valósul meg: az új szereplők (a pénztárak) versenyeznek a biztosítottakért, ennek eszközeként versenyre kényszerítik az egészségügyi szolgáltatókat is.
5. A WHO megállapítását idézve végül megjegyzi az anyag, hogy az igazságosság és szolidaritás eszméje megkívánja, hogy a társadalmat gátlástalanul lerabló megélhetési bűnözőket ne hagyjuk magára, s számukra megfelelő karrierlehetőséget biztosítsunk 22 egészségpénztár felügyelő- és igazgatóbizottsági tagságával. (Aki elsőként veszi észre ezt, annak jövök egy üveg jófajta vörösborral.)

II. ÉRTÉKELÉS

II.1. Általános értékelés

A fundamentális probléma, hogy egy ilyen horderejű átalakításra csak nemzeti közmegegyezéssel lehet sort keríteni. Enyhítő körülmény lenne, ha a demokratikus választások során olyan pártok jutottak volna hatalomra, melyeknek a programjában ez szerepelt volna. Az országgyűlési választásokon azonban csak egyetlen ilyen párt volt, s az listán 6,50%-ot kapott. Egész egyszerűen hiányzik a legitimitása egy ilyen típusú átalakításnak.

Ami a kérdés szakmai tartalmát illeti. Az alapvető töréspont nem az egy- vagy több-biztosítós rendszerek között van, hanem a társadalombiztosítási típusú és az üzleti típusú kötelező egészségbiztosítási rendszerek között. Kérdéses lehet, hogy a létrejövő rendszert minek minősítsük, hiszen formálisan állami többségű pénztáraknak nevezett biztosítók lépnek színre. A tanulmányt végigolvasva nem lehet kétségünk: üzleti típusú több-biztosítós rendszert kíván a kormányzat 2008-tól Magyarországon bevezetni. A létrejövő pénztárak működési logikája nem az állami felelősség elvére, hanem az üzleti logika elvére épül. Az anyag egyetlen pillanatig nem is vitatja mindezt, sőt a változások hajtómotorjának tekinti mindezt.

Arról nem kívánok részletesen szólni, hogy milyen elvi megfontolások szólnak amellett, hogy a kötelező egészségbiztosítást ne az üzleti logika szerint szervezzük meg.

II.2. Értékelés a tanulmány saját szempontrendszere alapján: a döntéshozó által kritikus pontokra milyen választ ad az új rendszer? Ld. I.9.1

.

1. Az ellátórendszer folyamatosan javuló minőséget fog-e nyújtani?

Nem látni ennek garanciáit. Az a tény, hogy az üzleti logika alapján munkálkodó biztosító fogja az egyes eljárásrendeket megszabni, valószínűsíti, hogy egy a társdalom számára még elviselhetően alacsony szakmai színvonalat fognak célként kitűzni a biztosítók. (Probléma oka az üzleti elv rendszerré emelése.)

2. Igazságosabb lesz-e?

Erre nem lehet válaszolni. Ha az egészségügy megállíthatatlan költségrobbanását, a társadalom vészes elöregedését figyelembe vesszük, akkor valószínűsíthető, hogy az eddigieknél lényegesen igazságtalanabb, antiszolidárisabb lesz a rendszer. A kötelező befizetések ugyanis egyre kisebb szolgáltatásmennyiséget fedeznek, s egyre több szolgáltatás elérését a jövedelmi helyzetünk fogja megszabni. (Probléma oka nem az üzleti elv rendszerré emelése.)

3. Fenntartható lesz-e?

Egyértelműen nem a válasz. (Probléma oka nem az üzleti elv rendszerré emelése.)

4. Javul-e az orvosi gyógyító-megelőző munka minősége, szakmai- és költséghatékonysága?

Szakmai minőség kapcsán – ld. 1. pont

Költséghatékonyság: az egész rendszer költséghatékonyságának javulása kérdéses. Az egyes biztosítók költséghatékonysága biztosan javulni fog.

5. Javul-e a betegek komfortérzete és csökken-e a kiszolgáltatottsága, s ennek következtében megszűnik-e a hálapénz?

Komfortérzet javulni fog. (Javulás oka az üzleti elv rendszerré emelése.)

Betegek kiszolgáltatottsága csökken-e: Az orvoshoz eljutók kiszolgáltatottság érzete csökkenni fog. (Javulás oka az üzleti elv rendszerré emelése.)

Hálapénz megszűnik-e? A korrupciós típusú hálapénz valószínűleg, akár jelentős mértékben is csökkenni fog. A korrupciós típusú hálapénzt egy, a hálapénznél jóval drágább legális elkerülő útért (magánorvos) kell kifizetni. (A változás oka az üzleti elv rendszerré emelése.)

II.3. Értékelés egy általánosabb szempontrendszer alapján

A magyar egészségügy alapvető problémái.

1. A megelőzés szemlélete hiányzik a rendszerből. Ez a döntéshozótól a segédnővérig az egészségügy összes szereplőjére igaz. Eklatáns példája ennek a Zöld Könyv, mely a megelőzést nem az egészségben tartásként, hanem a betegségek szűréseként határozta meg.
2. A lakosság elöregedése és az egészségügy megállíthatatlan költségrobbanása miatt jelen formájában finanszírozhatatlan a betegségügy.
3. Szakmai minőségbiztosítás hiánya. Ugyan egyre több szakmai eljárásrend kerül napvilágra, de ezek egy része a gyakorlatban kevéssé hasznosítható. S végképp nincs a beteg érdekét és a minőségi munkát végző orvost védő orvosszakmai konfliktusokat felvállalni képes ellenőrzés.

Ad 1. Az elsőre a válasz a síri csend. Mindenki kivétel nélkül a betegségügyet akarja megreformálni. A forrásoknak a betegségügytől a megelőzésre történő átcsoportosítása hiányzik. A betegségipar komoly erő. Többszázezer embernek biztosít egzisztenciát, 1500 Mrd Ft elköltését biztosítja. Miközben az egészségi állapotunkért legfeljebb 15%-ban felelős. Tehát a 85%-ról – egyébként pártsemlegesen - síri csend

Ad 2. Az állam az általa megoldhatatlannak vélt problémát áthárítja a biztosítókra. Egy mindannyiunkat érintő, sehol a világon még az üzleti logikával megoldani nem próbált, súlyos társadalmi konfliktussal járó helyzetben az élhető megoldás lehetőségének megtalálásáról lemond. Egyszerűen a probléma kikerül a társadalmi kontroll alól, de legalább is a megoldásra kevesebb a közérdek ráhatása. A nyilvánosságra került koncepció azt állítja, hogy nem jár járulékemeléssel a több-biztosítós rendszerre történő áttérés. Ha mindez igaz, akkor ezt a társadalmi szolidaritás kárára lehet megvalósítani, hiszen pusztán a lakosság elöregedése alapján is nyílvánvaló, hogy óhatatlanul növelni kell az egészségügyre fordított kiadásokat. Ezt maga a konvergenciaprogram is elismeri.

Ad 3. Példátlan módon az egyes biztosítókra bízza az eljárásrendek kialakítását. Az az állam, amelyik évtizedek óta képtelen volt megalkotni a minőségbiztosítás rendszerét egy olyan üzleti félre bízza mindezt, amelyiknek elemi érdeke lesz, hogy az ellátáson spórolni tudjon.

A nyilvánosságra került koncepció alapján remélhető, hogy a biztosítók nem fognak tudni a hozzájuk jelentkező betegek között szelektálni. Ugyanakkor – ahogy arra korában felhívtuk a figyelmet – az igazi veszélyt a magyar viszonyok között nem a betegek biztosító általi elutasítása jelenti, hanem az, hogy az egyes szolgáltatók a szükséges költséges beavatkozásokat el fogják-e végezni. Az egészségügyi szolgáltatók fundamentális érdeke, hogy a biztosítók tevékenységüket finanszírozzák, vagy éppen a preferált, az átlagnál 10%-kal magasabb finanszírozást kapják tőlük. Ilyen kontextusban kell végiggondolni, hogy egy biztosító által megszabott eljárásrendet kell követni a szolgáltatóknak. A kórháznak kell olyan beavatkozásokat elvégezni, mellyel a biztosító hasznát közvetlenül csökkentik. S a kórház finanszírozása kapcsán ez a biztosító dönt.

Ez a függelmi viszony minden egyes biztosítási jogviszony (“fogyaszt”, szolgáltató, finanszírozó”) esetében fennáll. Ugyanakkor vegyük észre, hogy szemben egy karambolos gépkocsi javításával, ahol a “fogyasztó” is meg tudja ítélni, hogy a “szolgáltató” szerviz helyesen járt-e el, az egészségügy esetében minderre egyszerűen nem képes. A bánásmódot meg tudja ítélni, de azt, hogy egy szükséges vizsgálat vagy beavatkozás elmaradt-e, annak megítélésére nem képes. Különösen igaz ez az élet utolsó hónapjaiban, amikor az összes egészségügyi kiadás 30-80%-t kell a biztosítónak kifizetni. Vajon mennyire képes egy idős, ténylegesen a halála előtt álló ember megítélni azt, hogy minden szükséges vizsgálat, beavatkozás megtörtént-e nála? Gondoljuk végig, ha 10%-t spórol egy biztosító egy haldokló ellátásán, azaz a teljes egészségügyi kiadás 3-8%-át megspórolja, s annak a felét az egészséges, fiatalabb emberekre fordítja, mi történik. Egy érdekeinek érvényesítésére már képtelen ember rosszabbul jár, míg a közhangulatot befolyásolni képes fiatalabb jobban jár. Média-sikertörténet… (Az az erkölcsileg, szakmailag rendkívül kényes probléma, hogy vajon ésszerű-e, emberséges-e, hogy életünk utolsó évében használjuk fel a teljes egészségügyi ráfordítás több, mint felét, egy külön történet. De elfogadhatatlan, hogy ezt a kérdést az üzleti logika szabályi döntsék el.)

A koncepció sarkalatos pontja, hogy a biztosítók és a szolgáltatók közti versenytől reméli a javulást. A magyar lakosság nagy része olyan vidéken lakik, ahol egész egyszerűen nincs választási lehetősége. Rendelkezésére áll a városi vagy megyei kórház, a lakóhelyhez közeli egyetlen szakrendelő. Egyszerűen nincs választék. Ha a lakóhelyhez közel több kórház is van, akkor az eddigi rendszerben megvolt a választás szabadsága, s érzékelhető verseny is volt ilyen kórházak között. Az emberek az egyik kórházba szívesebben jártak szívproblémájukkal, míg a másikba sebészeti ellátást igénylő betegségükkel. A jövőben a biztosító választása egyben azt is jelenti, hogy csak az egyik kórházba mehetünk minden további nélkül. A verseny nevében a választás korlátozása történik.

Megint más kérdés, hogy az ellátás teljes vertikumában a szabad orvosválasztás luxusát megengedheti-e egy magyarhoz hasonlóan relatíve szegény egészségügy. Helyesnek tartható ennek korlátozása. A hálapénz helyett egy copaymenttel történő legális kiváltása. De tudni kell, hogy

• ez sokkal többe fog kerülni a lakosságnak, mint amit a hálapénzért eddig fizetett,
• éppen ezért a szegényebbek egy része ezentúl ezt nem tudja megvásárolni.
• A szabad szakorvos választás erkölcsi feltétele, hogy a kórházakban az állam garantálja az ellátás szakmai színvonalát. (Nem azért utazott eddig 100 km-rel arrébb, mert imádott tömegközlekedni.)

Biztosításmatematikai, szociológiai, etikai szempontból a tervezet egyik kulcskérdése a fejkvóta meghatározás metodikája. Mindez a belépő pénzügyi vállalkozások számára is az egyik, talán a legfontosabb kalkulációs eszköz. Annak meghatározása, hogy az egyes biztosítottak után az állam mennyi pénzt utal át. Kor- és nem szerint differenciálna a törvényalkotó. Ez vitathatatlanul helyes. Az alapvető kérdés azonban az, hogy az emberek lakóhelye befolyásolja-e a fejkvótát. A mostani tervezet előképe, a Radnai féle Ellátásszervezőkről szóló törvénytervezet (2004), s az ez alapján az SzDSz által készített törvénytervezet sem vette figyelembe a lakóhelyet. Ennek üdvözlendő következményeként a finanszírozásban meglévő komoly területi egyenlőtlenségeket azonnal megszüntette volna.

A mostani tervezet az előzetes tervekkel ellentétben azonban mindezt csak évek alatt, fokozatos, ütemezett módon kívánja megvalósítani. Azaz egy átmeneti (nem meghatározott) időben a lakóhelyet is figyelembe venné a fejkvóta megállapításánál. Ez egyrészt reális felismerésre vall: kezelhetetlen (politikai) problémát okozna, ha egyes budapesti kerületekben lakók illetve a vidéki klinikai városokban lakók ellátására egyik napról a másikra 20-25%-kal kevesebbet lehetne fordítani. Miközben a felismerés reális, a fokozatos kiegyenlítés alkotmányos módon elképzelhetetlen. Ez ugyanis azt jelentené, hogy egy észak-magyarországi régióban lakó ember után az állam átmeneti időszakra egy XII. kerületben lakó azonos nemű és életkorú lakos után fizetett fejkvóta kb. 80%-át fizeti ki.

Ha a törvényalkotó ezt az alkotmányossági aggályt időben belátja, s a fejkvóta meghatározásánál a lakóhelyet nem veszi figyelembe, akkor viszont az alábbi helyzettel kell szembesülni. Borítékolható, hogy a legnagyobb verseny az észak-magyarországi régió pénztáráért várható. Itt ugyanis az országos átlagnál több 10%-al kevesebb az egy főre jutó egészségügyi kiadás. Mivel sem az orvosok, sem a kórházi osztályok száma nem lesz attól több, hogy az itt lakók ellátására több pénzt lehet fordítani, kérdéses, hogy miként fogják elkölteni az itt valóban jelentkező többletet a biztosítók. Mivel a duális finanszírozás rendszere érintetlen marad, azaz a fejlesztések és beruházások továbbra is önkormányzati hatáskörben maradnak, kérdéses, hogy a szükséges fejlesztésekre, beruházásokra honnan lesz forrás. S megfordítva, komoly, akár politikai felhangokkal is kísért felzúdulást kelt várhatóan, hogy a Központi Régióban, s azon belül is Budapest néhány kerületében lakók számára lényegesen, akár 20%-kal is kevesebb lesz a működtetésre fordítható összeg az eddigiekhez képest. Különösen élessé teszi ezt a problémát az, hogy pont ott és azoknál csökken az egészségügyre fordított kiadás, ahol egyben az eddigi gyakorlatban is alkalmazott szabad szakorvos választást adminisztratív eszközökkel korlátozni fogják.

(Ezt a probléma egyébként nem merült fel az SZDSZ eredeti elképzelése szerinti “párducmintás” változatban. Ott ugyanis valóban országos biztosítók jöttek volna létre, amelyek a nagy számok törvényei alapján azonos eséllyel szereztek volna XII. kerületi és borsodi kistelepülésen élő ügyfelet. A kompromisszumos megoldásban de jure továbbra is országos hatáskörű pénztárak lennének, a területi elv érvényesítése miatt (egyes megyékre fognak a biztosítók licitálni) azonban de facto megyei dominanciájú biztosítók lesznek, s valószínűsíthető, hogy pl. a legtöbb BAZ-megyei lakos a BAZ megyei pénztár ügyfele lesz).

Az egészségügyre fordított kiadások 3%-kal csökken az eddigi és a jövőbeni működtetési költség közti különbség miatt. Ezen felül a biztosítók a befektetéseik után, alighanem, hasznot is akarnak realizálni. Az eddig napvilágra került tervezetből nem derült ki, hogy a képződő hasznot, milyen feltételekkel s mikor veheti ki a biztosító. Ennek mértékét legfeljebb becsülni lehet jelenleg. Mindez valószínűleg évente további 0.5-5%-t vesz el az egészségügyre fordított közkiadásokból (a miniszter 2%-os profitmarzsról beszélt). Nem lehet tudni, hogy mennyi a felára annak az üzleti kockázatnak, hogy társadalmi közmegegyezés nélkül kívánják a rendszert bevezetni. De ennek forrása sem lehet más, mint az egészségügyi közkiadás.

A szakmai színvonal javulása jobb esetben illúzió, rosszabb esetben egyértelműen csökkenni fog az ellátások minősége. A hiányzó szakmai alapon elkészített eljárásrendek hiányában eddig az orvosok szakmai tudásuknak megfelelően látták el a betegeket. A jövőben egy üzleti fél fogja a szakmai eljárásrendeket a saját érdekei szerint kialakítani. (Ez körülbelül akkora eséllyel fogja az orvosszakmai színvonalat emelni, mint ahogy a biztosító pénzügyi eredményét javítaná, ha a fül-orr-gégész készítené az üzleti terveket…)

Komoly veszélye van annak, hogy üzleti alapon átrendeződik az egészségügyi kiadások szerkezete. Az érdekeiket érvényesíteni nem képes idősek rovására, többet fordítanak a relatíve egészségesebbek ellátására.

Az eddigi ténylegesen érvényesülő szabad szakorvos adminisztratív korlátozása a verseny jelszavával a verseny korlátozását eredményezi.

Amennyiben nem történik jelentős járulékemelés, akkor az egészségügyi rendszer igazságossága, az egyenlő hozzáférés elve óhatatlanul tovább csökken. A társadalom elöregedésével folyamatosan nő az egészségügyi szolgáltatások iránti kereslet, másrészt megállíthatatlan az eü. költségrobbanása. A lakosság szegényebb részének nem lesz más lehetősége, mint hogy kivárja a hosszabbodó előjegyzéseket és várólistákat. Aki teheti óhatatlanul elkerülő utakat fog keresni, s a biztosító által részlegesen térített magánrendeléseken megtalálja az elkerülő utakat. Mindez azzal a mélyen igazságtalan következménnyel jár, hogy a társadalom tehetősebb részének ellátására egyfajta copayment befizetése árán lényegesen több közpénzt fogunk áldozni.

Eddig senki se tudta, hogy az EU-ból lehívható 1000 Mrd-s eü. fejlesztési pénzekhez hogyan jutunk hozzá. (Nincs megvitatott koncepció, nincs konszenzus, nincs információáramlás arról, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv ez irányú terveit a valóságban hogyan kívánják megvalósítani.) Most már tudjuk. A biztosítók maguk is létrehozhatnak kórházakat a tervezet szerint, s semmi akadálya, hogy azt finanszírozzák. Természetesen örvendetes tény bármilyen fejlesztés. S nagy örömöt jelent, ha egy lepukkant kórház mellett EU pályázati pénzekből nyert forrásokból korszerű intézmény épül. S az finanszírozott egészségügyi szolgáltatást nyújt. Fátylat rá, hogy közpénzből épült magántulajdonú intézményt közpénzből finanszíroz saját tulajdonosa.

No de mi van, ha a tulajdonos tönkremegy, tíz év múlva kiszáll a rendszerből. Övé a kórház, amiből kiváló wellness szálloda lesz. Addigra burjánzó növényzet lepi be a korábbi önkormányzati tulajdonú kórházat. Az EU körberöhög minket, hogy újra 50 kórház építésére szeretnénk EU pénzt nyerni.

(Ez egy lehetséges forgatókönyv. Van jobb is, rosszabb is. De a forgatókönyveket nem mi írjuk, adó- és járulékfizető polgárok.)

A koalíciós kompromisszum eredményeként látszólag a társadalom ellenőrzése alatt marad a TB-kassza. Ugyanakkor pusztán az a tény, hogy a társadalombiztosítás pénzeinek kezelése, mint azt az irat is elismeri, a versenytörvény hatálya alá fog tartozni, minőségileg új helyzetet fog teremteni. Milyen EU-kompatíbilis indokkal lehet visszaállamosítani? Milyen EU-kompatíbilis eszközzel lehet tartósan ellenállni annak, hogy a 49%-s kisebbségi tulajdonos felvásárolhassa idővel az egészet?

Az a tény, hogy a társadalombiztosítás logikája helyett az üzleti logika jut érvényre, már 2008-tól – függetlenül a magántulajdon részarányától -.üzleti több-biztosítós rendszerré alakítja a magyar kötelező egészségbiztosítás rendszerét.

2008-2009-ben újabb sokk éri az egészségügyi rendszert. A változásokkal szükségszerűen járó felfordulás két éven belül megismétlődik. Ez független a bevezetni kívánt rendszer szakmai értékelésétől. Kérdéses, hogy a lakosság mindezt beletörődő apátiával szemléli-e majd, avagy társadalmi kataklizmát, a pártpolitikai rendszer komoly átrendeződését eredményezi-e 2010-ben vagy akár hamarabb.

A szabad szakorvos választás elvesztését, mint egyfajta szerzett jog elvesztését fogja megélni a lakosság. Hiába, hogy nincs igaza elvben, a gyakorlatban így működött a rendszer. Ráadásul ehhez számos esetben ingyen jutott hozzá, s nem korrupciós hálapénzt fizetve. Egészen biztosra vehető, hogy ez lényegesen többe fog kerülni, mint amit egy átlagnál korruptabb orvosnak fizetett eddig. (A mértékre jó becslés, hogy az állami rendszerben fél éve a teljes kórházi költség 30%-át kérhetnék a kórházak területen kívüli beteg ellátása esetén, de a gyakorlatban legritkább esetben kérik el.)

A várólistákon történő fizetés ellenében történő előrejutás súlyos morális kérdéseket vet fel. Más a társadalmi megítélése annak, ha az orvost fizeti le, s más, ha rendszerszerűvé teszik, hogy több éves várakozást lehet megspórolni fizetség ellenében. Más az, ha egy ügyfélszolgálaton valaki kurválkodik, mintha az ügyfélszolgálati irodára ezentúl kiírjuk, hogy kupleráj.

A szabad szakorvos választásra hasonlóak mondhatóak el. Én orvosként elfogadhatatlannak tartom, hogy pénzért szakmai szolgáltatást lehessen vásárolni. A nagy tapasztalatú sebészt ne lehessen elvonni a csak általa ellátható esetektől.

A kevés várható pozitív hatás egyike, hogy az emberhez méltatlan körülmények javulni fognak várhatóan. (Ha ezentúl pénzügyi korlát miatt az orvos 4 óra alatt 60 beteg helyett csak 10-t fog ellátni, értelemszerűen az aki bejut hozzá gondosabb ellátást fog kapni.) Remélhető, hogy végre kötelezővé teszik, s be is tartják az előjegyzések rendszerét. Egy vizsgálatra lényegesen később fog sor kerülni, de legalább az orvosnál a várakozási idő lecsökkenhet.

A korrupciós hálapénz rendszere várhatóan visszaszorul. Ez önmagában örvendetes, de sajnos ennek ára lesz: többet fogunk fehéren fizetni azért, amiért eddig feketén fizettünk. Hogy ezt a lakosság miként fogja értékelni, kérdéses. Az biztos, hogy a rendszer igazságosságát, méltányosságát, az egyenlő hozzáférés elvét ez tovább csorbítja.

Az egészségügyi dolgozók helyzete függvénye lesz annak, hogy mennyire hajlandóak a biztosító számára megtakarítást eredményező módon gyógyítani, kivizsgálni. Külső, hatékony szakmai kontroll hiányában, egy őt alkalmazó menedzsmentnek, egy az őt foglalkoztató szolgáltatót finanszírozó biztosítónak kiszolgáltatva garantálható, hogy az eddiginél is kevesebb ellenállást fog tanúsítani a konkrét betegellátási döntés során a szakmai döntés rovására a gazdasági szempontok előtérbe helyezésének.

III. ÖSSZEGEZVE

Egy olyan rendszer jön létre, mely a betegségügyben lévő súlyos problémák és kihívások egyikével sem néz szembe. Az állam hiába adná le az eü. ellátás finanszírozásának felelősségét egy üzleti partnerre, az alkotmány alapján nem szabadulhat a felelősségtől. S nem szabadulhat meg attól sem, hogy szembenézzen az alapproblémával, és a társadalom számára élhető megoldást találjon az egészségügyi rendszer finanszírozhatatlanságára. Ugyanakkor az egyik legfontosabb eszközt, mellyel hatékonyan befolyásolhatná az eseményeket, önként kiadta a kezéből.

Felmérhetetlen kárt okoz mindaz, amire készül.

Az adott kereteken belül olyan megoldást választott, amelyik már rövid távon, gyakorlatilag a bevezetést követő évben is az összes szőnyeg alá söpört problémát súlyos konfliktusok formájában hozhatja a felszínre.

Ennek az akár komoly társadalmi konfliktussal fenyegető problémának egyetlen rövid távú, vállalhatatlanul immorális feloldása lehet, ha gyors átcsoportosítást hajt végre az idős, haláluk előtti időben lévő emberek rovására, az érdekeiket érvényesíteni jobban képes, a közvéleményt befolyásolni tudó középgeneráció javára.

Komoly alkotmányossági aggályom van a rendszer egyik kardinális pontja kapcsán. Ha az állam szedi be a járulékokat, s osztja szét (ezt fogja tenni), akkor azt csak fejkvóta alapján teheti meg. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ebben a fejkvótában az emberek lakóhelye szerint alkotmányosan különbséget tehetne (ezt tervezi). Mivel a területi elv lesz a domináns a pénztár választásban, ez azt jelenti, hogy ha alkotmányos módon nem tesz különbséget a lakóhely szerint a fejkvótában, akkor egy Nógrád-Borsod-megyei Egészségpénztár a bevezetést követő évben, az addigi 75-85 Mrd helyett 100 Mrd-ot, míg egy a budai kerületeket megszerző pénztár az addigi 120 Mrd helyett csak 100 Mrd-t fordíthat a lakosok ellátására évente. (1 millió lakosra egészségügyi ellátására szóló kalkuláció, gyógyszerkiadások, mentés, járványügy nélkül).

2007. október 14.

Solymosi Tamás

Forrás “Az egészségbiztosítási rendszer átalakítása: Az új egészségpénztári rendszer” című részletes jogalkotási koncepció.

Kritikai előzmény: Reform - maffiaelven (egy a mostani rendszerre kísértetiesen hasonló, 3 évvel ezelőtt bevezetni kívánt rendszer nyilvános kritikája).